Hall of fame - Egerszegi Krisztina Áldom szüleim eszét, hogy nem akartak üzletembert faragni belőlem. Alighanem már réges-rég éhenhaltam volna... Amin lehet húsz forintot keresni, azon én biztos, hogy harmincat veszítek. Egyetlen jó üzletet kötöttem csupán még valamikor 1987-ben. Akkor egy tizenhárom esztendős hölgynek ajánlottam föl: tegeződjünk. Tettem ezt nem minden hátsó gondolat nélkül! Elvégre a hölgy remekül tempózott a Komjádi uszoda vizében és úgy gondoltam, hátha egyszer, amikor már nagy kislány lesz, még elér valami nemzetközi eredményt, akkor pedig nekem, az öreg riporternek nem úgy kell odamenni hozzá: "Csókolom a kezét drága bajnoknő, ha volna kedves mondani néhány szót", hanem csak hanyagul a nyakába ugrom gratulálás címén és gyorsan locsogni kezdtünk, szakasztott úgy, mint két jóbarát. Hát ez az üzlet bejött! A hölgy ugyanis valóban elért már "némi" nemzetközi eredményt, amelyek után - szigorúan ezek elismeréseként - puszik sokaságát válthattuk. Az, hogy a csupa kéz, csupa láb kamaszlányból az idők folyamán bombanő lett, számomra tovább növelte a puszik értékét. A hölgyet Egerszegi Krisztinának hívják...! Az első találkozás óta eltelt közel egy évtized alatt hányszor, de hányszor beszélgettünk. Szándékosan nem használom az interjú szót vele kapcsolatban, mert ezek - leszámítva az első kettőt - sohasem azok voltak, hanem parttalan locsogások plüssállatokról, undorítóan nyúlós, ködös hajnalokról, kimondhatatlan nevű körömlakkokról és karácsonyi bevásárlásokról. Szóval csupa fontos dologról, azaz magáról az ÉLET-ről. Ha a gyerek kevésbé hisztis, most talán szegényebbek lennénk öt olimpiai aranyéremmel. Merthogy Egerszegiék két lánya, a lassacskán iskoláskorú Klári és a nála másfél esztendővel fiatalabb Krisztina javában járt a ritmikus sportgimnasztika órákra. Egészen addig, amíg meg nem jelent az óvodában egy bácsi, aki azt állította magáról, hogy ő bizony úszóedző és ki nem választotta Klárit. Krisztina pedig a maga alig négy esztendejével kivágta a hisztit. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy milyen dolog lehet úszni, abban azonban bizonyos volt, hogy ha Klári azt csinálja, akkor valami nagyon, de nagyon jó dolog lehet, amiből őt egyszerűen disznóság kihagyni. A családi perpatvar végeredménye az lett, hogy a családfő kénytelen-kelletlen megjelent az uszodában és közölte a mesterrel, ő nem bír már otthon ennyi nővel. Vagy mindkét gyereket befogadja, vagy egyik sem jár tovább. Ez az a történet, amely ma már úgy terjed a világban, hogy az ötszörös olimpiai bajnoknő, Egerszegi Krisztina már kora gyermekkorától kezdve céltudatos versenyző volt. Chamshil uszoda. Ha a legmélyebb álmomból keltenek is föl, azonnal vágom a nevét. A legszebb álmaimban pedig mostanában is sokat járok a környékén. A hatalmas kagylóra emlékeztető, csodálatos építmény a szöuli olimpián fogadta a világ minden szegletéből odaérkező torpedófiúkat és lányokat. Az a nap már előző este megkezdődött. Sőt, ha úgy tetszik, hetekkel korábban. Történt ugyanis, hogy az ötkarikás játékok előtt hosszabb lélegzetű interjút készítettem Széchy Tamással. Úgy, ahogy vele egy interjú készül. Kell hozzá egy magnó, egy mikrofon, no meg háromnapi hideg élelem. Amikor már a hamuban sült pogácsa is elfogyott az utolsó darabig, amikor már az összes hangszalag megtelt felvétellel, nos akkor a szobából kilépve az úszó-pápa - csak úgy mellékesen - megjegyezte: "Egerszegi egyébként Szöulban olimpiai bajnok lesz." Aztán sarkon fordult és balra el... Én meg ott álltam kétségek között. Mert ugyebár Széchy úszóügyekben ritkán téved, de hát Egerszegi Krisztina neve a világranglisták hátsó régióiban szerepel. Meg különben is, miért csak most mondja? Eddig miért nem beszélt róla? Meg egyáltalán... Hallgattam tehát a dologról, akár a sír. Csupán olimpiai szobatársammal, Molnár Dániel kollégámmal osztottam meg a titkot, fejvesztést ígérve, ha elkotyogja. A 200 méteres hátúszást megelőző este Dani zárta a műsort a koreai stúdióban, ami azt jelenti, hogy ő ért haza legkésőbb a "bázisra". Már félálomban voltam, de felrázott: "Elmondtam a holnapi programot" - nézett rám jelentőségteljesen. "Na és ez a dolgod" - morózuskodtam csukott szemmel. "De Egérről" - folytatta, mire teljesen felébredtem és akár rugó lökött volna fel, úgy ugrottam talpra. Molnárnak azonban a szeme sem rebbent. "De Egérről egyetlen szót sem szóltam. Csak annyit, hogy holnap a 200 méteres női hátúszásban lesz magyar induló is." Ha eddig tehát nem tudták volna, most elárultam, Egér csak és kizárólag nekünk köszönheti diadalát, hogy előzetes locsogással nem "pénecoltuk" el a sikert. Magáról a viadalról csak emlékfoszlányokat őrzök. Azt, hogy amikor 50-nél ott volt a vezető Sirch nyomában, még csak meg sem emeltem a hangom - annyira az elején vagyunk. 100-nál valami olyasmit találtam mondani, hogy akármi is lesz a vége, dícséretes, hogy ennyire derekasan állja a versenyt. Attól a minutától kezdve viszont, amikor 150-nél átvette a vezetést, már csak arra emlékszem, hogy elcsuklik a hangom, hogy magasan lebegek az uszoda légterében és egyfolytában azt üvöltöm: "Gyere kislány, gyere kislány!!!" Amikor pedig percek múltán ismét biztos talajt éreztem a lábam alatt, nos akkor egyenesen frászt kaptam! Addigra már az eredményhirdetésre masíroztak az érdekeltek. Elől egy hatalmas német vízitorpedó, hátul egy másik. Csak nem?! Csak nem történt valami? Csak nem diszkvalifikáltál valamiért...? Csak amikor elém értek, láttam meg, hogy a két óriás között ott egy törékeny gyereklány. Az olimpiai bajnok. A mi Egerszegi Krisztánk. 1994 Róma. Ez bizony nem Egér világbajnoksága. Egy negyedik és egy ötödik helyezés, még akkor sem lenne kápráztató, ha előtte nem szoktunk volna hozzá a diadalokhoz. De hozzászoktunk... Utolsó nap. Éppen jövök kifelé az interjúszobából, amikor látom, az edző, Kiss László vállára hajtva a fejét, mennek kifelé az uszodából - a hátsó kapunk. Jaj a legyőzöttnek...! Először elhessegetem magamtól a gondolatot, de végül meggyőzöm magam és rohanni kezdek utánuk. Pedig eszem ágában sincs elővenni a magnót, fel sem merül bennem a gondolat, hogy bármit is kérdezzek. Egyszerűen kiveszett belőlem a riporter. Kedves Olvasó, nézze el nekem, de nem gondoltam Önre. Arra, hogy Ön esetleg kíváncsi arra, hogy milyen a legyőzött Egerszegi, hogy mi az oka a vereségnek. Egyszerűen csak azt akartam, hogy osztozzam egy percet szomorúságában, ha már annyi sikeréből kértem részt. Ezért loholtam utánuk. Igaz, nem kellett nagyon szaporáznom, hiszen éppen csak őgyelegtek, alig haladtak. Csak akkor fordultak hátra, amikor már ott lihegtem a nyomukban. "Gyere csak Lacikám, te sohasem zavarsz" - füllentette a mester, miközben mindketten tudtuk, most éppen a hátuk közepére kívánnak. Kriszta sóhajtott egyet és megadóan mondta: "Na vedd elő a magnót és kérdezz!" A magnó a táskámban maradt, hiszen nem kérdezni akartam, csak mondani. Annyit, hogy: nálam akkor is te vagy a legjobb! Érdekes lenne összeszámolni, hogy az Egerszegi családban hányszor csörgött az ébresztőóra hajnali 1 5-kor, mert akkor azt is tudni lehetne, hányszor mondta a családfő néhány perc eltelte után: "Anyuci kelteni kell, mert elkésik a gyerek". A forgatókönyv ezután már állandó volt. Kelés, tea és némi harapnivaló-készítés, ne induljon üres gyomorral edzésre a gyerek. Sőt, hogy a sötét lépcsőház ne legyen olyan ijesztő számára - immár nagylány korában is - a mama fölkapta a szemetesvödröt - mert ugyebár azt hajnalban célszerű kiüríteni -, és ennek kiöntése ürügyén kísérte lányát a kapuig. - Brr, azok a reggelek. El tudod képzelni, milyen egy nyákos novemberi hajnalon, még sötétben kilépni a kapun? - kérdez a bajnoknő. Legszívesebben ilyenkor azonnal abbahagynám a versenyzést. Még jó, hogy Laci bácsi szinte mindig elémjött kocsival... Az alma nem esik messze a fájától, a tanítvány az edzőjétől. Mert ahogy hajdanában ment érte az edző ködös, fázós hajnalokon, ugyanígy fékezett később Egerszegi, a Spartacus vendégház előtt, hogy edzésre vigye a Bajáról a fővárosba került klubtársát, Klocker Editet. - Ne kóboroljon a még sötét városban, még csak az kellene, hogy történjen vele valami - kommentálja. - 1992 december. Először éreztem, hogy az olimpiai bajnoknő felnőtt. Első ízben fordul elő, hogy riportügyben nem a papával kell egyeztetnem a helyet és az időpontot, hanem magával Krisztával. Ráadásul a randevúra olyan csinosan érkezik - innen TV-felvételre siet -, hogy rögtön kiszalad a számon: "Hú, de csinos vagy!'" Hamisítatlan Egér-mosoly jelenik meg az arcán, majd belekezd: - Pedig tudod, általában sportosan szeretek öltözni. Egy farmer, egy póló és kész. Persze azért ez nem teljesen igaz - javítja ki önmagát -, mert minden attól függ, milyen lábbal kelek föl. Néha úgy hozza a kedvem és kiöltözöm. - Ez a lakk pedig... várjál... ne mondd meg, emlékszem a nevére, legalább százszor elmondtad már. Na, hogy is hívják. Bindzsi vagy mi a fene? Úgy kacag, ahogy csak a tinédzserek tudnak. - Ne próbálkozz vele, úgyis elfelejted, de már az is szép, hogy emlékszel rá, hogy még Ausztráliából hoztam ezt a gyönyörű kék színű lakkot. Soha nem fogom elfelejteni, az edzőtáborból, az ottani harmincfokos nyárból hazaérve a reptéren apa rámeredt a kezemre és csak ennyit kérdezett: Kislányom, ilyen hideg volt, hogy elfagytak az ujjaid? Fényképek. Ezen itt még tizennégyévesen se, sünifrizurája van. Amott a másikon immár Szöul után, amolyan hátrafésült. A legutóbbi sztárpárbaj sajtótájékoztatójára középhosszú hajjal érkezik, de van valami furcsa rajta. A színe! - Fönt más színe van a hajadnak, mint lent? - Jaj, dehogy, nézd csak meg, ha így fölemelem, másként esik rá a fény. Figyeld csak. - Tényleg, most már látom, valóban fekete ez mindenhol. - Milyeeen? Úristen, ezek a férfiak. Ez neked fekete? - Könyörgöm, szerinted nem az? - Tudd meg, hogy egyáltalán nem. Ez vadszilva szín. De már nem marad sokáig, mert ez nem festék, csak amolyan színező, amivel bemosom. Azt írja a használati utasítás, hogy 4-6 hétig tartja a színét, de gondolom csak akkor, ha az ember nem áztatja naponta kétszer három órát a fejét a vízben. Mert amikor kijövök a medencéből, szép kövér lila cseppek csurognak ki a hajamból. Azóta szüntelen forgatom a fejem és őrülten keresek egy vadszilvafát, mert szeretném megtudni, hogy annak tényleg fekete a termése...? Egy rózsaszín nyuszi. Honnan az ördögből emlékszem rá? Erőltetetem az agyamat... Végre beugrik! 1987-ben Egér első Európa-bajnokságán láttam, de nem az ő kezében, hanem Csabai Jutkáéban, aki nyolcszázon lett bronzérmes, Krisztinától kapta. Hogy miért? Mert olyan jó ajándékot adni. A gyerekkor elmúlt, de az ajándékozás és a plüssállatok, meg mindenféle kabalababák szeretete megmaradt. A már említett sztárpárbajon is hozott ajándékot. - Azért ez nem szép tőled! Ha nem veszem észre, sohasem tudom meg, hogy ajándékot hoztál az ellenfelednek, a dán Mette Jacobsennek. - Két könyvet, az egyik Magyarországot, a másik Budapestet mutatja be, meg ezt a nyuszit. Nem, nem azért - nevet föl -, mintha nyuszinak hinném, de olyan aranyos. Mondtam is idefele Attilának, (Zubor Attila a szerencsés kiválasztott) ez olyan aranyos, hogy a legjobb volna megtartani. Tudom még azt is, hogy az ajándékozás külön örömet jelent Krisztinának. Hogy igyekszik nem az utolsó pillanatra hagyni például a karácsonyi bevásárlást, már év közben figyeli, ki mire vágyik és azt rögtön meg is veszi. - A csomagolást még jobban szeretem, mint magát az ajándékvásárlást. Annyi, de annyi szalagot, masnit vagyok képes rájuk kötni, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza. Aztán a fejére csap és már mesél is egy régi történetet: - Talán 1991-ben történt, amikor anyu kinézett magának egy szép fülbevalót, mi több, valahogy megneszelte, hogy Klári nővéremmel meg is vettük neki karácsonyra. Azt viszont nem tudta, hogy volt hozzá egy aranylánc is és azt is megvásároltuk. Gyönyörű volt így együtt... Aztán a láncot is betettük a fülbevaló dobozába és mesésen becsomagoltuk. Ő pedig ott a karácsonyfa alatt miközben bontogatta, nagy tettetve kérdezgette: "na, mi lehet ebben," Aztán amikor kibontotta végre, akkor a meglepetéstől és az örömtől úgy, de úgy elkezdett sírni... Olyan aranyos volt! Megszegem az ígéretem, de talán négy év után már nem olyan nagy bűn. Barcelona után az addigra immár négyszeres olimpiai bajnok érettségire készült. Egy ízben azért lebukott, hogy nem tanulással múlatta az időt, mert hiába kerestem otthon. Vért adni volt, de megesketett, hogy nem mondom el, elvégre nem azért csinálta, hogy most ezzel mártírrá avassák, nem egyszerű reklámfogás volt, nem is akarja, hogy megtudják. Egyszerűen azért vállalkozott a véradásra, mert testvérének a barátjától (azóta immár férjétől) hallotta, hogy a Tűzoltó utcai kórházban egy kisgyereknek sürgősen kell a vér. Ugyancsak ő az, akit elhalmoznak meghívásokkal. Van, amire egyszerűen el kell menni, van, amire szívesen vállalkozik. A nap azonban még az olimpiai bajnoknőnek is csupán 24 órából áll. Az azonban nem fordulhatott elő, hogy ne jusson el a speciális olimpia résztvevőihez Székesfehérvárra. 1992. július 26. Nézem a lányt, aki - szokásához híven - megmeríti úszószemüvegét a medence vizében. Hallom a fülsiketítő tapsot, amikor bemutatják a résztvevőket. Nézem Kriszta komoly ábrázatát és Sanders, a nagy ellenfél negyvenkét fogú mosolyát, amint kiinteget a visító amerikai publikum felé. Mint egy kívülállóként hallom saját hangomat, amint azt mondom a mikrofonba: következik a négyszázméteres női vegyesúszás, ahol nem a mi lányunk az esélyes.Mondom, hiszem, mégis azt várom, hogy rácáfoljon. Őrült körforgás az a négy perc 36 másodperc. Sanders, Egerszegi, Li Lin a sorrend száznál. Kétszáznál az első két helyezett megcserélődik, ráadásul Egér előnye csaknem másfél másodperc. Hiszen ez egy örökkévalóság. Vagy mégsem? A mellúszás után megint Sanders vezet. Az utolsó százon aztán robbant a kínai, én pedig kívánom, kérem, akarom, könyörgöm a mikrofonba: Nyúlj be Kriszta, nyúlj be, nyúlj be!!! A többit már tudjuk. - Szöulban csak belecsöppentem a hatalmas forgatagba. Azt sem tudtam, mi fán terem az olimpia, rólam pedig a kutya sem tudta, hogy egyáltalán a Földön vagyok - mondta a barcelonai játékok után. A katalán fővárosba viszont úgy utaztam el, hogy várták, mi több, elvárták tőlem a három aranymedált. - Mondjuk inkább kettőt, elvégre 400 vegyesen nem te voltál a címvédő. - Viszont enyém volt az Európa-bajnoki arany, ráadásul én vezettem a világranglistát. Meg különben is az a lényeg, hogy belül mit érez az ember, és én azt éreztem, háromszor kell nyernem. Egy fénykép. Ott lóg rádióbeli szobám falán. Igazán nincs benne semmi különös. Ugyanolyan fotó, mint amilyet minden Egér-rajongó kap, aki dedikált fényképet kér tőle. Mégis más! A hátán ugyanis egy nekem szóló üzenet. Néhány szó csupán, amelynek elolvasása után az egyik ifjú kolléga csak ennyit mondott: - Ha csak ennyi riporteri pályád eredménye, már akkor is megérte. Igaza van!